Nem is tudom, minként deríthették ki a kisdiákjaim, hogy aznap van a születésnapom. Ünneplőruhában, kezükben kis ajándékcsomaggal állítottak be az iskolába.

Volt, aki elegáns írótollat hozott, volt, aki misekönyvecskét, kézimunka-dobozt vagy egy szép, friss virágcsokrot. Láttukon egyszerre örültem és szomorkodtam: örültem, hiszen a kedves gyermekek hálájának vagy a szeretetének bármilyen jele melengette a szívemet és minden áldozatot pehelykönnyűvé változtatott: szomorkodtam, mikor arra gondoltam, hogy a kiadott pénzt nemesebb célra is lehettette volna fordítani. Mindemellett békés lélekkel fogadtam szeretetük nekem oly drága megnyilatkozását.

Csak egy kisfiútól, a legszegényebbtől nem kaptam semmit: ám zavart viselkedése és bánatos arcocskája mutatta, hogy mennyire szenvedhet. Magamhoz hívtan hát és többször megöleltem, megcsókoltam. E kedveskedéstől felbátorodva szegénykém a kezembe nyomott egy papírtekercset és szégyenlősen elszaladt.

Meglepetten és kíváncsian nyitottam ki a tekercset, úgy, hogy senki se láthassa. Hogy mit találtam benne? Három kockacukrot!

Rögvest visszahívtam a fiúcskát.

- Honnan tudtad, hogy szeretem a cukrot? - kérdeztem tőle mosolyogva.

- Hát csak gondoltam! Mert magam bizony nagyon szeretem!

- És - folytattam meghatottan - megkérted Édesanyádat, hogy…

- Nem, tanító néni - felelte sietve, nem kértem én senkitől semmit, én magam tettem félre, egyedül…


- De hát…

- Nagymama a tejeskávéhoz mindig ad a bögrémbe két vagy három kockacukrot, hogy megédesítse. Én kivettem a cukrot…

- És a tejeskávé? - kérdeztem elszoruló torokkal.

- Keserűen ittam meg!


Mario, kicsi Marióm, merre lehetsz? Az üzemek füstje talán befeketítette angyalarcodat; vagy talán most a mezőkön dolgozol az aranyló búza közt vagy a napon érő szőlőben, vagy éppen kalandos hajókon szolgálsz, ahol a munka oly kemény és a remény oly csalóka…

Bárki légy is, munkás, földműves vagy tengerész, helyed a nemes szívűek között van, akiknek a szeretet áldozatot, lemondást, kötelességet jelent.

Mario, kicsi Marióm, ha most egy pillanatra beléphetnél apró dolgozószobámba, láthatnál sok papirost, sok könyvet, sok csecsebecsét; és egy kis üvegharang alatt láthatnád a három cukordarabot, egy nevet és egy dátumot!

Nem tudom, hogyan, de a tanítványaim kiderítették, mikor van a születésnapom. Aznap ünnepi ruhában, a kezükben apró ajándékkal érkeztek az iskolába.

Volt, aki elegáns tollat hozott, volt, aki misekönyvet, más tolltartót, vagy szép friss virágcsokrot. Látványuk egyszerre töltött el örömmel és szomorúsággal: örültem, mert a hála és szeretet minden megnyilvánulása, amely ezekből a gyermekekből sugárzott, mélyen megérintett és általuk erőfeszítéseimet is könnyebbenek éreztem; ugyanakkor elszomorodtam, amikor arra gondoltam, az ajándékokra áldozott pénzt mennyi hasznosabb dologra is fordíthatták volna. A szeretetük eme kedves megnyilvánulásait azonban mindenképp boldogan fogadtam.

Csak egyetlen gyermek, a legszegényebb, nem hozott semmit. Láthatóan zavarban volt, bánatos arcocskája mutatta, mennyire szenved. Magamhoz hívtam, és amint odaért, magamhoz szorítottam, megölelgettem. Az ölelésemtől felbátorodva, szegényke apró csomagocskát nyújtott át, és szégyenlősen elszaladt.

Meglepve és kíváncsian bontogattam a csomagocskát, úgy, hogy senki ne lássa. Találjátok ki, mi volt benne! Három kockacukorka.

Rögtön magamhoz szólítottam ismét.

- Tudtad, mennyire szeretem a cukrot? - kérdeztem tőle mosolyogva.
- Kitaláltam! Én is nagyon szeretem!
- És te - folytattam meghatottan - kértél a mamádtól...
- Nem, asszonyom! - vágta rá - senkitől nem kértem semmit, én magam tettem félre a saját...
- De hát...
- A nagymamám a tejeskávéhoz mindig ad két-három kockacukrot, hogy megédesítsem. Eltettem a cukrot...
- És a tejeskávé? - kérdeztem elszoruló torokkal.
- Keserűen ittam!

Mario, kicsi Mario, hol lehetsz most? A gyárak füstje talán már bekormozta angyalarcod, vagy éppen a földeken dolgozol, ahol szőkén ring a gabona és a nap érleli a szőlőt, talán kalandozó hajó az otthonod, ahol kemény az élet és tűnékeny a remény...

Akárki is lettél, munkás, paraszt vagy tengerész, helyed a nemes lelkek között, akik számára a szeretet áldozatos és a lemondás kötelesség.

Mario, kicsi Mario, ha egy pillanatra szobámba léphetnél, láthatnád, hogy rengeteg papír, könyv és csecsebecse között egy kis üvegkehelyben őrzök három darabka cukrot, egy nevet és egy dátumot!

El nem képzelhetem hogyan, de a kisdiákjaim rájöttek, hogy aznap volt a születésnapom. Ünneplő ruhába öltözve jelentek meg az iskolában és még ajándékot is hoztak.

Volt aki egy elegáns tollal érkezett, más valaki egy misekönyvvel, aztán hoztak munka dobozt és volt aki egy szép csokor friss virágot. Ezek láttán egyszerre felvidultam és elszomorodtam: felvidultam, mert mindig örömmel töltötte el a szívem, ha bármiféle hálát és szeretetet kaptam azoktól a drága gyermekektől, és minden áldozat értük egyszeriben semmiségnek tűnt. Elszomorodtam, mert arra gondoltam, hogy a pénzt, amit az ajándékok vásárlására szántak, nemesebb célokra is elkölthették volna. Mindenesetre örömmel fogadtam szeretetük eme kedves kinyilvánítását.

Csak egy kisfiú -a legszegényebb- nem hozott semmit: de zavarából és bús arcocskájából kikövetkeztettem mennyire szenvedhetett. Odahívtam magamhoz és amikor odajött többször megöleltem és puszit adtam neki. Szegénykémnek az ölelésektől megjött a bátorsága, és a kezembe nyomott egy apró, tekercsszerű csomagot majd szégyenkezve elfutott.

Meglepetten és kíváncsian nyitottam ki, úgy hogy senki se vegye észre. Találjátok ki mi volt benne! Három cukorka!

Rögtön visszahívtam magamhoz.

--Tudtad hogy nagyon szeretem a cukorkát? – kérdeztem mosolyogva.

--Gondoltam. Én is nagyon szeretem!

--És te – kezdtem újra meghatottan- megkérted anyukádat, hogy...

--Nem tanító néni –válaszolta rögtön- nem kértem senkit semmire; én tettem félre, én a magam...

--De...

--A nagymama, amikor tejeskávét készít nekem, mindig tesz két, vagy három cukrot a bögrébe, hogy édes legyen. Én kivettem a cukrot...

--És a tejeskávé? –érdeklődtem összeszorult torokkal.

--Keserűen ittam meg.

Mario, kis Mario, hol vagy? Talán egy műhely fekete füstje kormozza feketére angyali arcodat, tán éppen földeket művelsz, melyeken sárgállik az érett gabona és serken a napon a szőlő, vagy esetleg hajókra szállsz, ahol a munka igen kemény de a remény igen csalóka...

De bármi is légy, munkás, földműves, vagy tengerész, a helyed a nemes szívűek között van, akik számára a szeretet áldozat, önfeláldozás és kötelesség.

Mario, kis Mario, ha csak egy pillanatra is beléphetnél az apró dolgozószobámba, láthatnál rengeteg papírt, sok-sok könyvet és megannyi csecsebecsét. De láthatnál három cukorkát, egy nevet és egy dátumot is megőrizve egy kis üvegbúra alatt!

Nem tudom, hogyan, de a tanítványaim megtudták, hogy aznap van a születésnapom. Láttam, ahogy ünneplőbe öltözve jöttek iskolába, kezükben ajándékkal.

Az egyikük egy elegáns tollat hozott, a másikuk zsoltárkönyvet, valaki tolltartót, másvalaki egy szép virágcsokrot. Ez a látvány boldoggá és egyben szomorúvá is tett: boldog voltam, mert a hálának és a szeretetnek bármilyen jele, amely ezektől a jóságos gyerekektől jött, megérintette a szívemet, és minden áldozathozatal olyan könnyűnek tűnt; azonban szomorúvá is tett a gondolat, hogy azt a pénzt, amit elköltöttek az ajándékokra, valami nemesebb célra is felhasználhatták volna. Mindenesetre örömmel fogadtam a szeretet ilyen drága megnyilvánulásait.

Csak egy gyermek, a legszegényebb nem hozott nekem semmit: de láttam a szégyenlős viselkedéséből és a szomorú arcáról, hogy mennyire szenved. Magamhoz hívtam, és amikor a közelembe ért, a karomba szorítottam, és megcsókoltam. Bátorságot merített az ölelésekből, így a kezembe nyomott egy csomagocskát, és szégyenlősen elszaladt.

Meglepődtem, és kíváncsivá tett, így hát kibontottam a csomagot, de úgy, hogy senki se vegye észre. És mi volt benne?... Találjátok ki!... Három darab cukor!

Rögtön magamhoz hívtam.

- Tudtad, hogy szeretem a cukrot? – kérdeztem tőle mosolyogva.
- Kitaláltam! Mert én nagyon szeretem ám!
- És, gondolom, – folytattam meghatottan – biztosan megkérdezted az édesanyád, és…
- Nem, tanárnő! – már készen állt a válasszal. – Nem kértem engedélyt senkitől; ezeket én gyűjtöttem össze, az én…
- De hát…
- A nagymamám, amikor tejeskávét ad, mindig tesz a csészébe két-három cukrot, hogy édes legyen. Én elvettem a cukrot…
- És a tejeskávé? – kérdeztem elszorult torokkal.
- Megittam keserűn!

Mario, kicsi Mario, merre vagy? Vajon a műhelyek füstje feketíti angyali arcodat, vagy netán épp a mezőkön dolgozol, ahol sárgul a gabona és a napon érik a szőlő, esetleg egy kalandos hajó lett otthonod, ahol kemény a munka és csalfa a remény…

De bárki légy is, munkás, földművelő vagy tengerész, a te helyed a nemes szívűek között van, akik számára a szeretet áldozatot, önmegtartóztatást és kötelességet jelent.

Mario, kicsi Mario, ha te egy pillanatra beléphetnél a dolgozószobámba, láthatnál papírokat, könyveket, sok csecsebecsét; és láthatnál egy kis üvegharang alatt három darab cukrot, egy nevet és egy dátumot!

Hogy honnan, nem tudom, de a diákjaim valahogy megtudták, hogy aznap van a születésnapom. Figyeltem, ahogy jönnek be az iskolába sorban, ünneplőbe öltözve és ajándékkal a kezükben.

Volt ki egy szép tollat, volt ki egy imakönyvet, egy varródobozt, vagy egy csokor friss virágot hozott. Jól esett, ugyanakkor el is szomorított ez a látvány: megmelengette a szívemet, mert a szeretet és hála bármely apró jele, melyet ezek a jóravaló gyerekek mutattak, megérintett és hirtelen minden áldozat kis semmiségnek tűnt; ugyanakkor el is szorult a szívem, hiszen éreztem, hogy annak a pénznek, amit az ajándékokra költöttek, lett volna jobb helye is. Mindenesetre derűs hálával fogadtam a szeretetnyilvánítás eme kedves jeleit.

Csak egyetlen gyerek volt, a legszegényebb, aki nem hozott semmit, de szomorú kis arcáról leolvastam, mekkora zavarban lehet emiatt, s mennyire bántja a dolog. Odahívtam, és mikor hozzám lépett többször jól megölelgettem, megpuszilgattam. Ezen felbátorodva szegénykém lopva egy kis bebugyolált csomagot nyomott a kezembe majd szégyenkezve elszaladt.

Meglepődve és kíváncsiságomtól hajtva, lopva nyitottam ki, hogy senki ne lássa. Képzeljétek, mit rejtett a csomagocska! … Három kis kockacukrot!

Rögtön újra magamhoz szólítottam:

- Tudtad, hogy szeretem a cukrot? – kérdeztem tőle mosolyogva.
- Gondoltam... mert én nagyon szeretem.
- És – folytattam meghatódva – ezért aztán kértél anyukádtól, és..
- Nem, tanárnő! – vágta rá – Nem kértem senkitől, a magaméból tettem félre
- Na de…
- A nagymama a tejeskávém mellé mindig odatesz a csészealjba két-három kockacukrot, hát én azt a cukrot eltettem.
- És a tejeskávéd akkor?...- kérdeztem elszoruló torokkal.
- Keserűen ittam!

Mario, szegény kis Mario, vajon most merre jársz a nagyvilágban? Talán a gyárak füstje feketére festette már azt a kis angyali arcot, talán épp a földeken dolgozol, ahol aranylik már a búza és lassan beérik a szőlő a nap sugaraitól, vagy egy kalandokkal terhes hajó ad neked otthont, ahol a munka bizony igen kemény, a remény pedig épp oly csalóka…

De bárki legyél is, munkás, földműves vagy tengerész, a te helyed ott van a nemes szívűek között, akik számára a szeretet egyet jelent az áldozattal, önmegtagadással, kötelességgel.

Mario, én kis Marióm, ha most egy pillanatra bekukkanthatnál a dolgozószobámba, látnál ott sok papírt, könyvet, csecsebecsét… és látnál még valamit: egy kis üvegbúra alatt három szem kockacukrot, egy névvel s egy dátummal!

A tanítványaim – ki tudja, hogyan – megtudták, hogy aznap van a születésnapom. Ünnepi ruhában, kis ajándékkal a kezükben érkeztek az iskolába.

Az egyik egy elegáns tollat hozott, a másik egy imádságos könyvecskét, a harmadik egy varrókészletet, a negyedik egy csokor friss virágot. Egyszerre felderített és elszomorított ez a látvány: felderített, mert az a hála és szeretet, amit ezek a kedves gyermekek mutattak irántam, megérintette a szívemet, és ezek fényében könnyűnek tűnt minden áldozat; elszomorított, mert arra gondoltam, hogy az ajándékokra költött pénzt nemesebb célra lehetett volna fordítani. Mindenesetre derűs arccal fogadtam a szeretet e megnyilvánulásait.

Csak a legszegényebb kisfiú nem hozott nekem semmit: feszengő viselkedése és szomorkás arcocskája láttán azonban sejtettem, mennyire szenvedhet. Magamhoz hívtam, és amikor odajött, többször megöleltem és megcsókoltam. A babusgatástól felbátorodva a fiúcska egy kis csomagot adott a kezembe, és szégyenlősen elszaladt.

Meglepődtem, és elfogott a kíváncsiság. Észrevétlenül kibontottam a csomagot. Mit gondolnak, mi volt benne?... Három cukorgolyóbis!

Rögtön magamhoz hívtam a kisfiút.

-- Tudtad, hogy szeretem a cukrot? – kérdeztem mosolyogva.

-- Csak úgy gondoltam! Én nagyon szeretem!

-- Akkor hát kértél anyukádtól… - folytattam meghatottan.

-- Nem, tanító néni! Nem kértem senkitől semmit, a sajátomból tettem félre – tiltakozott a kisfiú.

-- Csakugyan?

-- Amikor a nagymamám tejeskávét ad nekem, mindig tesz két-három cukorgolyóbist a csészémbe. Én pedig kivettem őket…

-- És a tejeskávé?... – kérdeztem elszorult torokkal.

-- Keserűn ittam meg!


Mario, kicsi Marióm, hol vagy most? Talán a műhely füstjétől már fekete lett angyali arcod; talán az aranyló mezőn dolgozol, ahol a nap érleli a kalászokat; talán kalandos sorsú hajóra vitt az utad, ahol oly kemény a munka, és oly törékeny a remény…

Bárki légy is azonban, munkás, földműves, vagy tengerész, a legnemesebb szívűek között van a helyed, akik számára a szeretet egyet jelent az áldozattal, az önmegtagadással, a kötelességgel.

Mario, kicsi Marióm, ha most egy pillanatra belépnél kicsiny dolgozószobámba, sok papírt, könyvet és apróságot látnál – és látnál egy kis üvegharangban három darabka cukrot is, egy névvel és egy dátummal!

Nem tudom, miképpen, de a tanítványaim valahogy megtudták, hogy aznap volt a születésnapom. Ünneplő ruhában jöttek az iskolába, ajándékkal a kezükben.

Volt, aki elegáns tollat hozott, volt, aki imakönyvet, volt, aki egy tartót, volt, aki egy szép csokor friss virágot. Ez a látvány megvigasztalt és elszomorított engem: megvigasztalt, mert az elismerésnek vagy a szeretetnek bármilyen jele, amit ezektől a jó gyermekektől kaptam, megérintette a szívem és könnyebbé tett minden áldozatot: ugyanakkor elszomorított, mert azt gondoltam, hogy azt a pénzt, amit emígyen költöttek el, nemesebb célra is fordíthatták volna. Mindenesetre derűsen fogadtam a szeretetnek ezen kedves megnyilvánulásait.

Csak egyetlen gyermek, a legszegényebb nem ajándékozott nekem semmit: ám zavart viselkedése és szomorú arcocskája megérttették velem, hogy mennyire szenvedett. Odahívtam magamhoz, és amikor közel ért hozzám, többször megöleltem és megcsókoltam. Felbátorodva ettől a dédelgetéstől, szegényke a kezembe csúsztatott egy kis csomagot és szégyenkezve elszaladt.

Meglepetve és kíváncsian bontottam ki a csomagot, anélkül, hogy bárki is észrevehette volna. Mi volt benne... találják ki!... három apró cukorgolyó!

Azonnal visszahívtam magamhoz a fiút.

- Te tudtad, hogy én szeretem a cukrot? - kérdeztem tőle mosolyogva.

- Kitaláltam! Hisz én is annyira szeretem!

- És te - folytattam elérzékenyülve - biztosan kértél édesanyádtól és...

- Nem, asszonyom - vágott a szavamba fürgén -, nem kértem senkitől semmit; én tettem félre, a sajátomból...

- Nahát...

- Nagyanyám, mindig tesz a csészémbe két vagy három cukorgolyót,amikor tejeskávét ad nekem, hogy megédesítse. Én kivettem a cukrot...

- És a tejeskávé? - kérdeztem elszorult torokkal.

- Keserűen ittam meg!

Márió, kicsi Márió, hová lettél? Talán a műhelyek füstje befeketítette angyalarcodat, talán épp a földeken dolgozol, ahol szőkül a kalász és a napon érik a fürt, vagy talán kalandos hajókra szállsz, melyeken a munka kemény, a remény csalóka...

De légy bárki is, földműves, munkás vagy tengerész, a helyed a nemes lelkek között van, melyek számára a szeretet áldozat, lemondás és kötelesség.

Márió, kicsi Márió, ha egy pillanatra beléphetnél kicsiny dolgozószobámba, láthatnál sok papírt, sok könyvet és sok csecsebecsét; és láthatnád, hogy apró üvegbúra alatt őrzök három darabka cukrot, egy nevet és egy dátumot!

Nem tudnom, hogy milyen módon, de a diákjaim megtudták, hogy aznap volt a szülinapom. Láttam őket ünneplőruhában megérkezni az iskolába egy kis ajándékkal a kezükben.

Van, aki egy elegáns tollat hozott nekem, van, aki egy kis könyvet, van, aki tolltartót és van olyan, aki pedig egy csokor friss virágot. Vidám és elszomorodott voltam egyszerre a látványtól: vidám, mert a hála és a szeretet bármely jele megérinti a szívemet, ami ezektől a jó gyerekektől árad felém és csekélynek tűnik minden áldozat, amit hoztam értük; szomorú pedig azért voltam, mert a pénzre gondoltam, amit az ajándékokra költöttek, nemesebb célra is felhasználhatták volna. Minden esetre elfogadtam a szeretet ezen megnyilvánulását.

Egyedül egy kisfiú, a legszegényebb nem hozott ajándékot,
de a zavarban lévő viselkedéséből és a melankolikus tekintetéből kikövetkeztettem, hogy mennyit szenvedhet. Magamhoz hívtam és mikor közel voltam hozzá ismételten magamhoz szorítottam megpuszilva őt. Ettől a simogatástól felbátorodott és szegénykém egy kis zacskót vett elő, majd szégyenkezve elmenekült.

Meglepődve és kíváncsian nyitottam ki, anélkül, hogy bárki is észrevehette volna. Mi volt benne, találjátok ki! Három cukorka.
Rögtön magamhoz hívtam.
-'Tudtad, hogy szeretem a cukorkát? Kérdeztem mosolyogva.
-Kitaláltam! Nagyon szeretem!
-És te..meghatódtam.., persze megkérdezted az anyukádat, hogy elhozhatod..
-Nem asszonyom, válaszolta készségesen, nem kérdeztem meg senkit, én tettem félre, az enyémek...
-Nézzenek oda
-Amikor a nagymamám tejeskávét készít nekem, mindig a kávés kanna mellé tesz két-három cukorkát, hogy megédesítsem. Én pedig eltettem a cukrot.
- És a tejeskávé? kérdeztem összeszorult torokkal..
- Mindig keserűen iszom!

Mario, hol vagy kis Mario? Talán a műhelyek füstje befeketítheti az angyali ábrázatodat, talán ebben az órában a mezőkön fogsz dolgozni, ahol az aratás aranylik
és beérik, a napon, a szőlőn, talán be fognak fogadni a kalandjáró hajók, ahol a munka igen csak kemény és a remény kétséges.

De akárhol is legyél, munkás, mezőgazdász vagy tengerész, a te helyed a nemes szívek között van, amelynek a szeretet, az áldozat és az önzetlenség a kötelessége.

Mario, kis Mario, ha egy pillanatra bejöhetnél a dolgozó szobámba, sok papírt, sok könyvet, sok csecsebecsét láthatnál és egy kis üvegburát is három cukorkával, egy névvel és dátummal ellátva!

Nem tudom, milyen módon, de a scolarini jutott, hogy tudja, hogy az a nap volt a születésnapom. Láttam, hogy érkezik az iskolában a felek és a ruha egy ajándék a kezében.

Aki rajtam egy elegáns toll, mások egy kis könyvet tömeg, az ügy azoktól, akik dolgoznak, akik egy szép csokor friss virág. Én vigasztalt, és szomorú a látvány: vigasztalta, mert minden jel a hála vagy a szeretet, hogy azért jöttem azoktól jó gyerekek megérintette a szívemet, és engem kissé véleménye minden áldozatot: szomorú, mert azt hittem, a pénz vett azokban a vásárlások, lehetne fordítani nemesebb használni. Különben is, én elfogadta nyugodtan azokat a kedves tüntetések a szeretet.

Az egyetlen gyermeke, a legszegényebb, nem ajánlott nekem semmit, de zavarba az ő viselkedése, és az a szomorú kis arcát, ahogy érvelt kellene szenvedni. Felhívtam őt, és amikor kellett mellém megölelte őt többször is a karjában, és megcsókolta őt. Felbátorodva azon cirógatás, a szegény srác megkérdezte a csomagot a kezében, és elmenekült szégyenletes.

Meglepett és kíváncsi, kinyitottam, és senki sem látja. Voltak .... tudod mit! .. Három golyó a cukrot!

Én hívtam vissza rögtön tőlem.

- Tudtad, hogy szeretem a cukor? Megkérdeztem, mosolyogva.

- Én is gondoltam! Szeretem annyira nekem!

- És te, ismét költözött, akkor biztosan kérte az anya és a ....

- Nem asszonyom! válaszolt azonnal, én nem kértem senkinek semmit; fogunk tartani az egóját, a ....

- De még mindig ....

- Nagymama, ha ad nekem a kávé és a tej, mindig hozza meg Chicchera két vagy három golyó cukor indolcirlo. Én fel cukrot ....

- És a kávé és a tej? ... Megkérdeztem tőle torka.

- L'ho volt keserű!


Mario, Mario Bros., hol vagy? Talán a füst megfeketedett a workshopok lesz az angyal arca, lehet, hogy a munka ezen a biondeggia területeken, ahol a termés érett, a nap, a csavar, talán várja a hajókat a kaland, ahol a munka olyan nehéz, a csalóka remény így ....

De bárki is vagy, munkás, farmer vagy az ember a tenger, a hely egyik legnemesebb szív, akinek a szeretet áldozat, az önzetlenség, kötelesség.

Mario, Mario Bros., ha egy pillanatra tudtam a szobámba tanulni, akkor egy csomó kártyát, sok könyv, sok nippek; és azt is látná, tartott egy kis üvegbúra három kockacukrot, a nevét, a dátumot!